Kedves olvasóim! Már jó pár hónapja nem adtam életjelet magamról. A terhességem vége fele nem volt nagyon energiám és kedvem sem a számítógép elé ülni. Aztán amikor már lett volna, bekerültem a kórházba és nemsokára már megszülettünk. Azóta pedig néha délben reggelizem, éjjel vacsorázom, délután alszom és amikor nem ezeket csinálom, akkor szoptatok, büfiztetek, pelenkát cserélek, beszélgetek kis leányommal és újra szoptatok, büfiztetek és altatok. Teljesen ki van töltve a napom. (
Megjegyzés: Ezt a bejegyzést is már egy hete írom.) A scrapbook is hiányzik már, de nem tudom hogy mikor lesz rá időm. Talán így a déli alváskor egy kicsikét tudok valamit csinálni, majd meglátjuk, hova jutok.
Ha valakit érdekel, elmesélem, hogy telt az a pár hónap, amíg nem jelentkeztem. Akit nem, az csak görgessen egy kicsit alább, talál néhány fotót a szemem fényéről :D
Szóval március óta a nyugodtan teltek a napjaim. Semmi panaszom nem volt, áprilisban még futotta az erőmből egy hatalmas torta megsütésére. Csak akkor éreztem egy picit rosszul magam, amikor nagy meleg volt. Dagadt a lábam és a kezem is, ami e mellett igen zsibbadt is. Aludni már nem nagyon aludtam, hajnali négykor menetrendszerűen felébredtem és hatig-fél hétig fent voltam (mintha készültem volna, hogy szülés utáni időszakra). De mindezek ellenére jól éreztem magam, az utolsó pillanatig naponta lejárta bevásárolni a boltba és a postára is. A márciusi ultrahangon május 28-ra írták ki a szülést, persze a védőnő ennek ellenére mindig azt mondta, hogy inkább május közepén fogok szülni (úgy látszik látnoki képességekkel van megáldva). Közben a szemproblémáim miatt egy kis tanácstalanság volt úrrá rajtam, mert mindenki tuti császárt mondott és hogy ezért válasszak orvost, mert császárnál az a biztos. Sajnos anyagilag nem engedhettük meg magunknak a dokiválasztást, meg aztán melyik dokit kérjem fel. Így aztán a nőgyógyászomat megkérdeztem, hogy biztosan szükséges-e a császár, erre ő írt beutalót a szemészetre. A vizsgálatok alapján kiderült, hogy nem lesz semmi baja a szememnek és újra megerősítették azt a tényt, hogy soha nem fogok látni a jobb szememre (hacsak nem találnak fel addig valamit). Így aztán megnyugodhattam, hogy természetes úton hozhatom világra a kislányomat. Az utolsó hetek várakozással és egy kis bosszankodással teltek. Április eleje óta nyaggattak a kórházi táskával, babakocsival, kisággyal, szekrénnyel, gyerekszobával a rokonok. A kórházi táskát be is készítettem, de mivel köntöst, elől gombolós hálóinget az anyósomtól kaptam rá kellett várni, hogy teljes legyen a pakk. A babakocsit is elhoztam és kimostam minden huzatát, egy szekrényt kipakoltam, szóval ami az én dolgom volt megcsináltam, már csak másokra kellett várnom. Ennek ellenére az anyósom csak engem molesztált a festéssel, kisággyal kapcsolatban. Végül májusi első hosszú hétvégén kifestettük a gyerekszobát. A bútorokat elrendeztük, megcsináltuk az ágyikónak a helyet, amit sajnos nem tudtunk elhozni, mert az autónkat három hónapja szerelték akkor. De gondoltam mindegy, majd hazakerül a kiságy is, legfeljebb az első napokban a babakocsiban alszik majd a gyerek. Májusban aztán izgatottan készültem az első NST-re. Nem tudom miért kora reggel kell ezt csinálniuk, mert bizony a kisasszony a pocakomban vidáman húzta a lóbőrt és az istennek sem akart mozogni. Fél óra kínlódás után a nővér végül úgy döntött, hogy az a pici mocorgás is elég lesz, amit sikerült nagy nehezen kicsikarni az én kicsi leánykámból.Az orvos sem szólt semmit, csak elküldött ultrahangra. Mivel csak kedden és csütörtökön van ultrahang az esztergomi kórházban, így aznap már nem mentem sehova. Az utolsó ultrahangot is mindenki kíváncsian várta, mert tudni szerették volna, hogy még mindig kislányunk lesz-e, valamint hány kilós lesz, mert a hasam alapján nagy babának saccolták. Az ultrahangon azonban eléggé kalandos volt minden. Fél kilencre mentem, és bár nem voltak sokan előttem, mégis délben kerültem sorra. Amikor a doktornő megkérdezte, hogy hány hetes vagyok az eddigi uh-k alapján számolva 37 hetesnek mondtam magam. Azonban kiderült, hogy a méretek alapján 39. hétben járok. Néztem nagy szemekkel, azt hittem, hogy az ultrahangnál pontosan meg tudják állapítani a terhesség idejét. Pár nap eltérés még nem lett volna gond, na de két hét! Ezután a frászt is rám hozta a doktornő, miszerint a vizsgálat alatt a szívverésnél valami nem volt ok, bár mondta, hogy el is múlt a vizsgálat során ez az eltérés és a szülés után is eltűnik, de akkor is nagyon megijedtem. Ezért kérte, hogy feküdjek be a kórházba és ha lehet azonnal. Persze megkérdeztem, hogy hazamehetek-e, mert iszonyúan éhes vagyok, meg egy-két cucc nincs bepakolva a táskámba. Így aztán hazajöttem, ettem s közben pityeregtem, mert féltem, hogy a babám betegen fog születni és nem tudom, hogy fogom ezt feldolgozni. Mivel nem volt rólam fotó terhesen, mert mindig halogattam csináltam magamról egyet. Nem valami jó, sőt szerintem nagyon ronda vagyok rajta. Így néztem ki:
Délután már a férjem vitt be a kórházba, ahol azonnal NST-re raktak, ahol megint egy órát ücsörögtünk, mert nem akart mocorogni a kisasszony. Utána pedig elkísértek a szobámba. Mivel a nőgyógyászati osztály tele volt terhesekkel, ezért én a csecsemőosztályra kerültem, egy teljesen üres kórterembe, így én választhattam magamnak ágyat. Később aztán megbántam választásom, mert első éjszaka nem sokat aludtam, mivel attól féltem, hogy legurulok az ágyról, mivel olyan hülye ágy volt. Napi három NST-re írtak ki. A doki aranyos volt, mert megkérdezte, hogy nem rossz-e egyedül, mondtam, hogy nem mert nyugodtan tudok aludni és hoztam könyvet olvasni, meg órákat beszélhetek zavartalanul telefonon a férjemmel. Aztán másnap (pénteken) délelőtt kaptam egy fiatal lányt szobatársul. Kiderült abortuszra jött és mivel szabad ágy nem volt sehol, hozzám rakták. Eléggé kínos helyzet volt, vagyis számomra tuti az volt. Beszélgettünk egy kicsit, megtudtam, hogy 19 éves és ő megtartotta volna, de a pasija épp elhagyta, anyagilag sem áll jól, ezért nem volt más választása. Sajnáltam őt. Magamban pedig újra éreztem, hogy én soha nem vetetném el a babámat, még akkor sem ha netalán fennállna a beteg születésnek a kockázata. Délután aztán hazaengedték a lányt, de nem sokáig voltam egyedül, mert este felé kaptam egy újabb szobatársat, aki már napok óta a vajúdóban volt megfigyelésen, mert 36 hetesen beindult nála a szülés és próbálták a babát bent tartani. Persze a kismama már szerette volna megszülni a babáját, vagy hazamenni. Nagyon kedves volt, de vele sem voltam sokáig. Éjjel három órakor iszonyú derékfájásra ébredtem, de először a rossz ágynak tudtam be. Gondoltam kimegyek wc-re ha már felkeltem, de hirtelen elkezdett folyni a magzatvíz. Az elején vizeletre gyanakodtam, de mivel olvastam, hogy a magzatvizet nem lehet visszatartani, ezért egyenesen a nővérszobára mentem és szóltam, hogy elfolyt a magzatvizem, vagyis inkább folyik. Átkísért a szülészetre, közben folyamatosan ömlött belőlem a víz. Azonnal NST-re raktak, de minden nyugodt volt, fájások nem mutatkoztak. Közben hívtam a férjem, hogy elfolytam, majd reggel nyolcra jöjjön be. Ezt a doki mondta, aki közben megvizsgált. A babám feje igen magasan volt, ezért egyfolytában csurgott a víz, igen sok betétet használtam el, még jó, hogy adtak a nővérek két csomaggal. Ezután a vajúdóban kaptam egy ágyat és néha jöttek és megnéztek, megvizsgáltak, megkérdezték vannak-e fájások és hány percesek. A fájások pedig jöttek hat percenkét, de nem voltak vészesek és a köztük lévő szünet alatt pedig úgy éreztem magam, mint akinek valami zsibbasztót adtak be. Reménykedtem, hogy mindvégig ilyenek lesznek a fájások, mert akkor kibírható. Fél nyolcig ki is bírtam, de utána már kezdtek erősebben fájni. Szerencsére a férjem is megérkezett, akinek szoríthattam a kezét és próbálta elterelni a figyelmemet mindenféle hülyeséggel. Aztán elküldtek zuhanyozni, ami maga volt a gyönyör, legszívesebben végig a zuhany alatt álltam volna. Megkaptam a reggelit, amiből sikerült két harapást megennem, mert már annyira fájtam, hogy átraktak a szülőszobára és nem ehettem, csak ihattam. Közben jött a főorvos úr, mert ő ügyelt, megvizsgált és a baba születését esti hat órára saccolta. Két óra múlva azonban már négy órára változtatta az időpontot. Innentől félóránként kérdezgettem a férjemet, hogy hány óra, mivel a szemüvegem nem volt rajtam és nem láttam tisztán a falon lévő órát. Aztán amikor a fájdalomtól ordítottam és azt kiabáltam, hogy meg szeretnék halni (férjemtől tudom, mert azért nem emlékszem nagyon mindenre, csak arra, hogy a végén már iszonyúak voltak a fájások) hirtelen megváltoztak a fájások és éreztem, hogy nyomnom kell. A szülés maga volt a mennyország a vajúdáshoz képest. Végül 12 óra 40 perckor megszületett Jázmin Anna. Sírt ahogy a torkán kifért. Úgy öleltem szorosan magamhoz amíg összevarrtak. Mindenki boldog volt, a férjem is, akinek utána párszor megköszöntöm azt, hogy mellettem volt. Nem tudom hogy tudtam volna végigcsinálni nélküle a szülést. Bár nem volt választott orvosom, mégis kedves volt mindenki velem és meg voltam elégedve a szülésznőkkel és a doktor úrral is. Közben elvitték Jázmin babát és kitoltak a folyosóra. Közben végigtelefonáltuk a falut, hogy közöljük a jó hírt. És most pedig jöjjön egypár fotó családunk legfiatalabb tagjáról.
Jázmin baba 1 naposan
Akkoriban még szépen aludtunk és nem sírtunk órákat. :)
Már itthon, szeretünk ilyen pózban aludni.
„Ez az enyém, ha valakinek más a véleménye annak behúzok egyet!”
Apa ujját fogva alszunk...
Fürdéshez készülődve...
Nagyon szeretünk fürdeni
„Valami érdekeset láttam...”
Alvás előtt nézelődünk egy kicsit...
... és már alszunk is.
Először kint, fiúnak öltöztetve :)
Ennyi lenne mára. Köszönöm mindenkinek aki végig olvasott és annak is aki nemT :D Ezen kívül köszönöm Erának és Gólyának a Facebookos beszélgetéseket! Sok erőt és okosságot kaptam tőlük!
Kellemes napot kívánok mindenkinek!
Bejegyzések
.jpg)
